A REJTETT PENTAGON-KÖLTSÉGVETÉS

Daniel Vidosh feljegyzései az alvilág kilenc bugyrából

XI. fejezet — A minisztérium

Egyszer bejutottam egy minisztériumba, ahol mindenki fontos volt, és ezért senki sem ért rá. Az egyik hivatalnok három órán át magyarázta, miért nem lehet megoldani egy ügyet, amelyet a másik hivatalnok már megoldott, csak nem volt róla megfelelő papírja.

– És ki írja alá? – kérdeztem.

– Aki jogosult rá.

– És ki jogosult rá?

– Azt majd az illetékes osztály megállapítja.

Délutánra megértettem, hogy az állam legnagyobb találmánya nem a törvény, hanem a folyosó.

XII. fejezet — A professzor

A professzor az egyetemen háborús játékokat vezetett. A hallgatók piros és kék csapatokra oszlottak, és lelkesen pusztították egymást a táblán.

– Mire jó ez? – kérdeztem.

– Hogy felkészüljünk a váratlanra.

– És mi történik, ha a váratlan nem a terv szerint történik?

A professzor elmosolyodott.

– Akkor új kutatási projekt indul.

A teremben mindenki nevetett. Én arra gondoltam, hogy az igazi háborúban legalább nem kell a veszteseknek kérdőívet kitölteniük.

XIII. fejezet — A veterán

A veteránnak három kitüntetése, két műlába és véleménye volt mindenről.

Azt mondta, a háborúban az ember megtanul különbséget tenni a parancs és a szándék között.

– A parancsot végrehajtja – magyarázta. – A szándékot az ember maga találja ki.

Megkérdeztem, melyik veszélyesebb.

– Az, amelyikért prémium jár.

Aztán rendelt még egy pálinkát, és elmesélte, hogyan kapott egyszer kitüntetést azért, mert megakadályozott valamit, amiről a jelentésben egyetlen szó sem szerepelt.

XIV. fejezet — A jótékonyság

A jótékonysági esten mindenki a szegény gyermekekért emelte poharát. A szónoklat után fényképek készültek, majd a vendégek megvacsoráztak.

Az egyik asztalnál egy gazdag úr arról beszélt, hogy a gyermekvédelemnek hatékonyabbá kell válnia.

– Mit jelent a hatékonyság? – kérdeztem.

– Több eredményt kevesebb pénzből.

– És a gyerekeknek ez jó?

Az úr letette a villáját.

– Fiatalember, maga túlságosan személyesen közelíti meg a kérdést.

Akkor értettem meg, hogy a jótékonyságban a személyesség olyan kellemetlen, mint a levesben a hajszál.

XV. fejezet — A dosszié

Egy délután megtaláltam a saját gyermekvédelmi dossziém másolatát. A papírok szerint az elhelyezésem szabályos volt, a felülvizsgálatok megtörténtek, a határidőket betartották.

Minden rendben volt.

Csak én nem.

Anyám levelei hiányoztak. Az egyik meghallgatás dátuma kétszer szerepelt, két különböző helyen. Egy aláírás pedig olyan emberé volt, akiről később megtudtam, hogy azon a napon szabadságon tartózkodott.

Nem tudtam, hogy csalás történt-e. Csak azt tudtam, hogy a papír magabiztosabban emlékezett a gyermekkoromra, mint én.

XVI. fejezet — A bankár

A bankár szerint a pénznek nincs erkölcse.

– Csak az embereknek van – mondta.

– Akkor miért nem kérdezi meg a pénzt, honnan jött?

– Mert az nem banki feladat.

Az asztalán egy üveggömb állt. Megkérdeztem, mire való.

– Arra emlékeztet, hogy a jövőt nem lehet előre látni.

– Akkor miért fektetnek be?

– Mert a remény adóköteles jövedelmet termel.

Nem tudtam, komolyan beszél-e. Nála ez volt a legnagyobb veszély.

XVII. fejezet — A kihallgatás

A rendőrségen egy nyomozó azt kérdezte, tudok-e valamit Varga úr ügyeiről.

– Attól függ, melyik ügyről.

– Maga ne játsszon velem.

– Én nem játszom. Mások játszanak, én csak a szabályokat próbálom megtanulni.

A nyomozó sokáig nézett.

Aztán kikapcsolta a magnót.

– Vidosh, maga okos embernek képzeli magát.

– Nem, felügyelő úr. Csak szegénynek már túl öreg vagyok, gazdagnak pedig még túl fiatal.

Erre visszakapcsolta a magnót.

XVIII. fejezet — A jelszó

A páholyban mindenki ismert egy történetet, amelyet csak ott lehetett elmesélni. Az egyik a becsületről szólt, a másik az áldozatról, a harmadik arról, hogy az embernek kötelessége segíteni a testvérén.

Ezek szép gondolatok voltak.

A baj csak akkor kezdődött, amikor megkérdeztem, mi történik, ha a testvér bűncselekményt követ el.

A terem elcsendesedett.

Adrian testvér végül megszólalt:

– Akkor kiderül, hogy a testvériség fontosabb-e az igazságnál.

Aznap este először gondoltam arra, hogy egy közösség erkölcsi minőségét nem az mutatja meg, hogyan bánik a tagjaival, hanem az, hogyan bánik azokkal, akiket a tagjai bántottak.

XIX. fejezet — A névtelen ember

A névtelen ember sohasem mutatkozott be. Mindenki más mutatta be őt.

A tábornok régi barátjának nevezte. A bankár megbízható közvetítőnek. Varga úr olyan embernek, aki megoldja a nehézségeket.

Én egyszer megkérdeztem tőle, mivel foglalkozik.

– Kapcsolatokat tartok fenn.

– Kikkel?

– Akiknek szükségük van rám.

– És ha nincs szükségük magára?

Elmosolyodott.

– Akkor rendszerint hamarosan lesz.

Nem tudtam eldönteni, fenyegetés volt-e vagy üzleti előrejelzés. Nála a kettő között nem húzódott éles határ.

XX. fejezet — A technikus

A technikus egy laboratóriumban dolgozott, ahol elektródákat, érzékelőket és számítógépes modelleket vizsgáltak. Azt állította, hogy a technológia előbb-utóbb minden emberi titkot feltár.

– A gondolatokat is? – kérdeztem.

– A gondolatok összetettebbek, mint a műszerek.

– Akkor miért mondja, hogy mindent feltárnak?

– Mert a pályázati kiírásban ez szerepel.

Megmutatta a kutatási jelentést. A készülék bizonyos jeleket érzékelt, a modell pedig valószínűségeket számolt.

A jelentésben mégis úgy szerepelt, hogy a rendszer „az emberi szándék felismerésére alkalmas”.

Ekkor megtanultam, hogy a technológia néha nem azért tűnik mindenhatónak, mert valóban az, hanem mert a nyelv már előre győzelmet hirdetett neki.

XXI. fejezet — A tanú

A tanú azt mondta, látott valamit, amit senki más nem látott. Részletesen beszélt autókról, arcokról, találkozókról és egy épületről, amelynek ablakai szerinte mindig sötétek voltak.

Megkérdeztem, mikor történt.

– Régen.

– Melyik évben?

– Az év nem fontos.

– Akkor mi fontos?

– Hogy végre valaki meghallgat.

Leültem mellé, és tovább hallgattam. Nem nevettem ki, de nem is ígértem neki igazat.

Aztán kerestünk egy dátumot, egy címet és egy másik embert, aki ellenőrizhette az elmondottakat.

A történetből nem lett rögtön bizonyíték. De lett belőle vizsgálható kérdés.

XXII. fejezet — Az archívum

Az archívumban minden iratnak helye volt, kivéve azoknak, amelyeket kerestem.

A levéltáros megmagyarázta, hogy a dokumentumokat selejtezik, áthelyezik, korlátozzák, digitalizálják, majd esetenként elveszítik a digitalizálás eredményét.

– És a hiányzó iratok?

– A hiány is adat.

– Mire utal?

– Arra, hogy nincs meg az irat.

Ez a válasz tökéletes volt. Egyetlen állítást sem lehetett megcáfolni benne.

Én mégis feljegyeztem a hiányokat, mert a hiányzó dokumentum nem bizonyít összeesküvést, de néha megmutatja, hol kell tovább keresni.

XXIII. fejezet — A szerződés

A szerződés szerint minden szabályos volt. A vállalkozó teljesített, a megrendelő átvette a munkát, a számlát kiegyenlítették.

A mellékletben azonban egy olyan szolgáltatás szerepelt, amelynek tartalmát senki sem tudta megmagyarázni.

– Ez szakmai kifejezés – mondta az ügyvéd.

– Mit jelent?

– A pontos jelentése a szerződés egészéből derül ki.

– És a szerződés egészéből?

– Abból, hogy szakmai kifejezés.

Azt hiszem, ezen a napon lettem felnőtt. Megtanultam, hogy a tekintély néha nem más, mint egy mondat, amelyet senki sem mer befejezni.

XXIV. fejezet — A parancsnok

A parancsnok azt állította, hogy ő sohasem adott törvénytelen parancsot.

– Akkor miért félnek magától? – kérdeztem.

– Mert szigorú vagyok.

– És akik végrehajtották a parancsait?

– Felelős emberek.

– Ha valami rosszul sült el?

– Akkor mindenki a saját felelőssége szerint számol el.

Sokáig néztem a kitüntetéseit.

A parancsnok nem hazudott feltétlenül. Talán valóban úgy gondolta, hogy a parancs csak addig tart, amíg ki nem mondják. A következmények pedig már a beosztottak tulajdonát képezik.

Ez volt a hatalom egyik leghasznosabb találmánya: a döntés felfelé utazott, a felelősség lefelé.

XXV. fejezet — A temetés

A temetésen mindenki arról beszélt, milyen tisztességes ember volt az elhunyt. Az ügyvéd a jótékonyságát emelte ki, a bankár a megbízhatóságát, a politikus a közösségért végzett munkáját.

Egy idős asszony a sor végén azt mondta, hogy az ember, akit temettek, tönkretette a családját.

Senki sem hallotta meg.

Odamentem hozzá.

– Bizonyítani tudja? – kérdeztem.

– Nem mindent.

– Akkor mit tud?

Elmondott három nevet, két dátumot és egy címet.

Másnap elkezdtem utánajárni.

A halott már nem védekezhetett. De az igazság nem attól lett igazság, hogy valaki meghalt, és nem is attól, hogy valaki végre kimondta.

XXVI. fejezet — A költségvetés

Először azt hittem, a titkos pénz egyetlen nagy zsákban van, amelyet valahol egy föld alatti teremben őriznek.

Később megtanultam, hogy a pénznek nincs szüksége föld alatti teremre. Elég neki egy költségvetési sor, egy alvállalkozó, egy bizalmas melléklet és néhány ember, akik külön-külön nem látnak semmi különöset.

Azt kérdeztem Adriantól, létezik-e olyan pénzügyi rendszer, amelyben senki sem látja az egészet.

– Természetesen – felelte.

– És akkor ki irányítja?

– Néha valaki. Néha többen. Néha senki, csak mindenki védi azt, ami neki hasznos.

Ekkor értettem meg, hogy a rejtett költségvetés nem feltétlenül egyetlen titkos pénztár. Lehet egy egész világ, amelyben a pénz útja átláthatatlanabb, mint az emberek szándékai.

XXVII. fejezet — Anyám levele

Anyám levele egy régi dobozból került elő. A papír megsárgult, a borítékon a címzés elmosódott.

Azt írta, hogy sokáig próbált visszakapni. Hogy ügyvédeknél járt, kérelmeket adott be, és minden alkalommal azt mondták neki, várjon.

Nem írt semmiféle titkos szervezetről. Nem nevezett meg összeesküvőket.

Csak azt írta, hogy félt, szegény volt, és nem tudta, kinek kellene elmondania az igazat.

Sokáig azt hittem, az életem megértéséhez hatalmas titkokat kell felfednem.

Anyám levele egyszerűbb dolgot mutatott meg: néha a tragédiához nem kell rendkívüli gonoszság. Elég a kiszolgáltatottság, a rosszul működő intézmény és az a sok ember, aki úgy dönt, hogy majd valaki más segít.

XXVIII. fejezet — Adrian testvér vallomása

Adrian testvér egy este azt mondta, hogy a páholyban is vannak becsületes és becstelen emberek.

– Ez csalódás? – kérdezte.

– Nem. Csak szerettem volna, ha egyszerűbb.

– A világ sosem ígérte, hogy egyszerű lesz.

Elmondta, hogy ismert embereket, akik a testvériségre hivatkozva kértek szívességeket. Voltak, akik segítséget adtak, és voltak, akik azt várták, hogy a tagságuk felmenti őket a következmények alól.

– Megvédte őket? – kérdeztem.

– Néha hallgattam, amikor beszélnem kellett volna.

Ez volt az első válasza, amelyben nem szerepelt sem intézmény, sem szabályzat, sem másik illetékes.

Csak ő maga.

XXIX. fejezet — A lépcsőház

Évekig azt hittem, hogy a bűn hierarchiája olyan, mint egy lépcsőház. Legalul a tolvaj, fölötte a csaló, aztán a korrupt hivatalnok, a közvetítő, a titkosszolgálati veterán, végül a nagy hatalmú ember.

Minden lépcsőfokon volt valaki, akire rá lehetett mutatni.

De minél többet vizsgálódtam, annál kevésbé hasonlított a világ lépcsőházra. Inkább egy épületre, amelyben a folyosók időnként önmagukba fordultak, az ajtók másik szintre nyíltak, és a portás néha többet tudott, mint az igazgató.

A hierarchia létezett, de nem minden ügyben ugyanazok álltak felül.

A bűnözés nem mindig piramis.

Néha hálózat, néha piac, néha egyszerű gyávaság.

És néha csak emberek sora, akik mind arra várnak, hogy valaki más vállalja a felelősséget.

XXX. fejezet — A tanúvallomás

Amikor végül leültem megírni mindezt, elővettem a régi füzetemet.

Benne voltak a nevek, a dátumok, a félmondatok és a kérdések, amelyekre nem kaptam választ.

Azt akartam bizonyítani, hogy valaki eltervezte a gyermekkoromat, és hogy az elrablásom egy nagyobb gépezet része volt.

De a bizonyítékok nem engedelmeskedtek a kívánságaimnak.

Egyes ügyekben valódi visszaéléseket találtam. Másutt csak rossz döntéseket, hiányos iratokat és egymásnak ellentmondó emlékezetet. Néhány ember hazudott. Néhány tévedett. Mások egyszerűen nem tudták, mi történik körülöttük.

Nem kaptam meg a világ végső térképét.

Csak egy csomó dokumentumot, néhány vallomást és egy levelet anyámtól.

Az olvasó talán többet fog megtudni, mint én.

Vagy kevesebbet.

De egy dolgot már tudok: ha a történetemet valaha lezárom, nem fogom azt írni a végére, hogy mindenki bűnös volt.

Azt írom majd, hogy mindenkit meg kell kérdezni.

Még azokat is, akiknek kulcsuk van.

INTEL